Az Elhívás, elutasítás, megérkezés című könyv hiánypótló kordokumentum és egyháztörténeti kötet. A három különböző, ám az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek egyházpolitikai viharaiban hasonlóan érintett életút bemutatása nemcsak az emberi sorsokat megkeserítő korszak fontos dokumentációja, hanem három kilencvenes éveiben járó lelkésznő gyönyörű vallomása Isten szeretetéről, a szolgálat szépségéről és a hit megtartóerejéről.
Az egyházi „férfiuralom” rányomta bélyegét a soproni Evangélikus Teológiai Akadémia lelkészképzésére akkor is, amikor Bérczi Margit (1926), Kinczler Irén (1928) és Kovácsházi Zelma (1930) sikeres felvételi vizsgát tett 1948-ban. Az Elhívás, elutasítás, megérkezés című kötet hármójuk hányatott, mégis örömökkel teli életét veszi sorra, bemutatva azokat a nehézségeket is, amelyeket női mivoltuk miatt kellett átélniük.
Bérczi Margit Salgótarjánban született, majd a teológiai akadémiát elvégezve bérelszámolóként volt kénytelen elhelyezkedni világi munkahelyen. 1954-ben férjhez ment Szita István lelkészhez. Három évvel később Margitot vallástanárnak jelölték, majd segédlelkésznek nevezték ki. A későbbiekben így vallott: „1968-ban a női lelkészi szolgálat emancipációjáért felszólaló férjemet elbocsájtották lelkészi állásából, majd a felszentelés felemás helyzete miatt később én is »hajótörött« lettem. Az egyházi megbélyegezettség stigmájával neveltük gyermekeinket, olykor állás nélkül.” Az 1982-ben nyugdíjba vonult lelkésznőt egyháza tíz esztendő múlva rehabilitálta, felajánlva, hogy lelkésszé avatja. Ám ő közel hetvenéves korára való tekintettel akkor már ezt nem szerette volna. Szita Istvánné Bérczi Margit nyugdíjasként valósította meg régi álmát, amikor regényírásba kezdett. Két kötete jelent meg.
Kinczler Irén élettörténete határokon ível át. A felvidéki szülők gyermeke Ungváron született evangélikus családban. A 2. világháború borzalmai elől Budapestre menekülő család Kőbányán lelt új otthonra. A teológiai akadémia elvégzése után Irént – másik két csoporttársnőjéhez hasonlóan – nem avatták lelkésszé, ezért hitoktatóként, illetve adminisztrátori munkakörben alkalmazták pesti gyülekezetekben. 1968-ban a csekély egyházi fizetése kiegészítéseként a Vasutas Biztosító Egyesületnél vállalt adminisztrációs munkát nyugdíjba vonulásáig. Hányatott egyházi sorsára hatvanévesen került pont, amikor lelkésszé avatták. Nyugdíjas korában az Evangélikus Országos Múzeumban is dolgozott tárlatvezető-teremőr beosztásban. Több kiadvány szerzője és szerkesztője.
Kovácsházi Zelma műveltsége, teológiai olvasottsága és tájékozottsága már a teológiai felvételijénél kitűnt. S bár a lelkészi szolgálatot jelképező Luther-kabátot csak ötvenkét évesen ölthette magára, hármójuk közül az ő élete volt a leginkább zökkenőmentes. Teológiaizáróvizsgáját követően a püspöki hivatalok adminisztrációjában kapott feladatot, illetve a Deák téri evangélikus gyülekezet hitoktatójaként és segédlelkészként ő végezhetett leginkább lelkészi feladatokat. Nyugdíjba vonulása után az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének volt hosszú éveken át elismert és népszerű oktatója.
Rendhagyó könyvbemutatót tartottak június 18-án a Budapest-Kőbányai Evangélikus Egyházközség gyülekezeti termében. Az Elhívás, elutasítás, megérkezés – Élettörténetek az evangélikus lelkésznők első nemzedékéből című kötetet az egyik interjúalany, Kinczler Irén, valamint a szerkesztők, Boda Zsuzsa és Angyal-Cseke Csaba beszélgetésén keresztül ismerhették meg a jelenlévők.
Az Elhívás, elutasítás, megérkezés című könyv hiánypótló kordokumentum és egyháztörténeti kötet. Kinczler Irén, Kovácsházi Zelma és Bérczi Margit – az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek egyházpolitikai viharain át vezető – életútjának bemutatása nemcsak az emberi sorsokat megkeserítő korszak fontos dokumentációja, hanem három lelkésznő gyönyörű vallomása Isten szeretetéről, a szolgálat szépségéről és a hit megtartó erejéről.
