Konkordiakönyv 5. Egyességi irat

Az Egyességi irat 1580-ban németül jelent meg először, majd röviddel ezután latinul is. Több mint 330 évnek kellett eltelnie, hogy most magyar fordítást vehessen kezébe az Olvasó. Igazságtalanok lennénk a korábbi nemzedékekkel szemben, ha a magyar nyelvre átültetés késlekedéséért bármelyikük érdektelenségét hibáztatnánk. Nem lenne helytálló az az állítás sem, hogy korábban nem is volt szükség magyar fordításra, mert a korábbi lelkésznemzedékek nehézség nélkül ol­vas­tak, írtak és beszéltek németül és latinul. Hiszen már 1598-ban elkészült és nyomtatásban is megjelent az irat kivonatát tartalmazó rész, az Epitomé magyar fordítása.

Az aktív evangélikus lelkészi szolgálatból nyugalomba vonult Bohus Imre volt az, aki évtizedes munkával lefordította a lutheranizmusnak ezt a fontos 16. századi szövegét. A nehézségét és terjedelmét is tekintve hatalmas munka 2009-ben befejezett szakaszában a fordító bátorítója, ihletője és részben munkatársa is volt a néhai Dóka Zoltán hévízgyörki lelkész (1929–2000). A fordítást 2009-ben kapták kézhez lektorai, akik először 2011 őszén adhatták át személyesen munkájuk eredményét a fordítónak. Ő pedig – a Mindenhatónak legyen hála a kapott időért és erőért – a maga részéről ismét kézbe véve, átnézve és korrigálva adhatta azt ismét vissza 2013 elején. A magyar szöveg végsőnek szánt változata ennek nyomán készült el úgy, hogy a lektorok újra, megint külön-külön, majd ismét együtt áttekintették és egymással megbeszélték a fordítást. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen pedig két egyetemi félévben a hallgatókkal együtt is elolvastuk és megbeszéltük. Ennek során további javításokra vagy finomításokra került sor. Végül kiegészült a munka a bibliai helyek ellenőrzésével, a szükségesnek tartott jegyzetek elkészítésével és az Egyességi irat történetét bemutató tanulmány megírásával.

Az Egyességi irat nem elhanyagolható mértékben eddig is része volt a hazai lutheranizmus teológiai ismereteinek és látásmódjának – annak ellenére, hogy teljes magyar fordítása nem létezett, és hogy még kiváló német vagy latin nyelvtudással bíró érdeklődőknek is nehézséget okozhatott a megértése, és hogy kifejezetten nem vagy keveset hivatkoztak rá. E munka közreadásával mégis – nem tűnik túlzásnak ezt állítani – adósságot törleszthetünk.

Reuss András