Sztehlo-gyerekek voltunk

Sztehlo Gábor, a gyermekmentő nevéhez kötődik a Gaudiopolis gyermekköztársaság, és talán máig ő a legismertebb magyar evangélikus lelkész, aki kétezer zsidó származású embert, köztük mintegy ezerhatszáz gyermeket mentett meg a vészkorszak alatt.

Utána pedig – kezdetben az egyházi fenntartást biztosító Jó Pásztor Alapítvány gyermekotthona, majd a svájci és egyéb külföldi támogatással működő Pax Gyermekotthon keretei között – éveken keresztül fogadott be gyerekeket, kizárólag szükség és rászorultság alapján, származásukat, társadalmi státuszukat, szüleik politikai múltját vagy a család vallási hátterét egy pillanatig sem hánytorgatva.

Irgalom, szeretet, remény, testvériség és testvériesség jelennek meg az egykori mentett vagy gyermekotthonos, ma nyolcvan-kilencven éves férfiak és nők történeteiben.

A gyakran nehezen megfogalmazható módon idilli részeknél az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés: nem pusztán az idő szépíti-e meg az emlékeket? Nemcsak az egykori, sajátos gyermeki tapasztalat és a ma már idős emberek nosztalgikus ábrándja teszi-e ennyire hihetetlenül, már-már közhelyesen álomszerűvé Sztehlo Gábor lelkipásztori és pedagógiai munkásságát, valamint a két diktatúra váltásakor kibontakozó demokratikus gyermekköztársaság működését és az abban megélt – biblikus és hétköznapi értelemben is – testvéri közösséget?

El tudja-e hinni az olvasó, hogy mindez valóban így történt? Hogy a Sztehlo Gábor személyéről és hatásáról szóló visszaemlékezéseket nem az idő szépítette meg, hanem ő valóban a szeretet, a teremtés és a testvériség megalkuvást nem tűrő embere volt egy olyan világban, ahol csak a gyűlölet, a pusztítás és az ellenségeskedés aratott?

Ebben a bizonytalanságban az egyetlen, aki állandóságot mutatott ezeknek a gyermekeknek, Sztehlo Gábor volt, aki Istenbe vetett eltántoríthatatlan hitével maradt szikla, és ezzel valódi hegyeket mozdított meg. Egyedül a szeretethez és a különbségeket nem ismerő befogadáshoz ragaszkodott, ettől egyik önkényuralmi rendszer sem tántorította el. Saját egyházával is összezördült időnként, tevékenysége mégis mélyen evangélikus teológiai értékeken és hagyományokon alapszik: a hasznos elfoglaltságon, demokratikus intézményi berendezkedésen és a gyerekek felé irányuló, minden emberi értelmet meghaladó szereteten. Az egyedül a hit vezérelte döntéseken, az egyedül Isten kegyelmébe vetett bizalom felöltésén. A katonai diktatúrák árnyékában csendesen testvéri közösséget építő, cselekvő bátorságon. A legszebb és legnehezebb – tehát minden kétséget kizáróan, vállaltan – krisztusi mintán.