Merengő

A fekete-fehér fényképek letűnt korszakának falusi világa elevenedik meg a lapokon az operatőr szerző szubjektív objektívén keresztül. Merengései során Győri András Timótheus emlékeket, életeseményeket idéz fel, amelyekben egy valódi „látó ember” végtelenül humánus, finom humorral átszőtt világszemléletének mélységei tárulnak fel.

1957-ben születtem egy nyolcgyermekes evangélikus papi család hatodik gyermekeként. Nagytarcsán szolgáló édesapám arra nevelt, hogy a családunk gyülekezet és a gyülekezetünk a családunk. Ez a mentalitás ivódott belém, s így éltem gyermekéveimet az evangélikus perikópa lüktetésében. Ebből a tradicionális összkomfortomból egy vasárnap esti ifjúsági óra billentett ki. 1971. január 21-én János Sámuel bátyám bizonyságtételének hatására átadtam életemet az Úr Jézus Krisztusnak. Hívő életemnek több izzó és válságos korszaka után Isten a helyemre tett. Sok minden érdekelt: biológia, kémia, földrajz, csillagászat, régészet, zene – papgyerekként akkoriban egyetemre nem mehettem, végig kellett hát járnom az Isten diktálta iskolát. Negyvenévesen a Protestáns Média Alapítvány alkalmazottjaként részt vettem Kanadában egy tömegkommunikációs kurzuson, majd a Zákeus Médiacentrum égisze alatt keresztény tévéműsorokat készítettem. 2012-től közel hatezer videót publikáltam az Evangélikus.hu honlapon. A nyugdíjhoz közeledvén kezdtem lejegyez­ni gyerekkori emlékeimet, hogy tizennégy unokámmal megismertessem a múlt századi világot. Ennek pár szösszenete olvasható e könyvecskében.

Júliusi estéken, amikor a lemenő nap sugarai megpengetik hársfák közül kimagasodó templomunk sudár tornyát, és a már lassan kiteljesedő vakáció végét megéneklő tücskök ciripelésében megkondul az estharang, emlékezetemben felvillannak a rég elköltözött „falum­béliek” arcai. Unkasz, Bedenek Feri, Szedő bácsi, a kocsmáros, a harangozó János bácsi és mindazok, akikkel együtt éltem át azokat a szegényes, ám mégis gazdag hatvanas éveket.